Albánia, az elfelejtett ország

Régi és modern

Kevés olyan ország van amiről az embernek semmi nem jut az eszébe. Bevallom, nekem Albánia ilyen volt. Ugyanakkor az ismretlenség miatt, jellemző  naivsággal, még romantikus érintetlen természetre és jól megőrzött hagyományos kultúrára  számítottam. Hát egyik sem jött be. Helyette azonban valami élettel teli merész keveredése és lüktetése köszöntött vissza réginek és újnak, mediterránnak és kelet- európainak, muzulmánnak és ortodoxnak.

Tirana

Ez az érzés már Tiranában megszállja az embert. Érezni a kommunizmus stílusjegyeit  az utcákon és főépületeken, ugyanakkor váratlanul előtűnik egy lapos épület, a múlt századokból ott felejtett kávézó vagy mecset tele élettel és főleg férfiakkal. Az utakon csillogó mercédeszek vagy kimustrált régi autók dudálnak. A szürke vasbeton épületek élénk piros sárga és lila színekben pompáznak különböző figurákkal, ami elsősorban a jelenlegi polgármester festőművész hátterének köszönhető. Nem mindenki kedveli, de nagyon egyedi és semmihez sem hasonlítható hangulatot termtenek. Késégtelenül nem tudják elfedni Enver Hoxha negyven éves diktatúrájának világát,  de mintha a helyiek is pálcát történek a színek és az élet mellett. Ez pedig jól tükröződik az utcákon, ahol késő este is nagy a mozgás, igazi mediterrán légkört teremtve sétálókkal és mozgóárusokkal. Habár mindenki az egykori pártfőtitkárt okolja Albania gazdasági visszamaradásáért, a helyeiekkel beszélgetve gyorsan kiderül, hogy szerintük az egykori szocialista életvitel azért még sem volt olyan rossz, és igazi nosztalgia érzés veszi körül az elmúlt negyven évet, sok volt kommunista országhoz hasonlóan.

Durres

Péntek este vacsorázni indulunk Durresbe autóval. Arra nem számítottam hogy az autókázás ilyen kaland lesz. Az utakon -aki mer az nyer- elv érvényesül, ahol igazi lélekjelenlétre van szükség ha haladni akarunk. Már a kommunizmus idején népszerű üdölőhely kissé kihaltnak tűnik, de  házigazdánk által kijelölt étteremben, már egyetlen ülőhely sincs. Michelin csillagos kiszolgálás és főzés, miközben otthonosan családias és közvetlen a hangulat. Még soha ilyen profi módon és diszkréten nem voltam kiszolgálva. A tulajdonos előjön a konyhából szakácsruhába és beáll énekelni. Akár ebből is megélhetne olyan jól csinálja. Rendkívül nyitott, minden asztalhoz odamegy és őszintén érdeklődik, hogy ízlik-e a vacsora, szükségünk van-e valamire. Nincs ez mögött semmi jópofizás vagy erőltetett mesterkedés. Úgy tűnik ő is nagyon jól érzi magát. Egyébként ő amolyan helyi példaképpé vált, aki annyi albániaihoz hasonlóan külföldön próbált szerencsét, és az összegyüjtött pénzből nyitotta meg éttermét. (Közel 400 ezer albán dolgozik külföldön, akik a nemzeti összvagyon közel 15 %-át termelik.)

A  hétköznapi zenés vacsora igazi lakodalmi hangulatba trokollik. Gyorsan el tudjuk magunkat helyezni földrajzilag, ha esteleg elfelejtettük volna. Az emberek együtt énekelnek tapsolnak és táncolnak balkáni körtáncot, görög néptáncot és olasz rock'n rollt. Mindenki együtt ropja és igazi mediterrán életöröm árad szét az étteremben. Ünnepeljük és megtapsoljuk a pincéreket és a tulajdonost, és úgy általában a péntek estét és az életet. Hajnali kettőig mulatunk és utána megkapjuk a borsos számlát. Házigazdánk, nevezzük Besim-nek, ismert személyiség az országban,  így csak a felét kell kifizetnünk a fogyasztott ételeknek. "Itt minden a köcsönös barátságon alapul" - kacsint ránk házigazdánk, miközben a tulajdonos és az egész személyzet  szeméyesen búcsúzik valamennyi vendégtől. Visszafelé gyorshajtás miatt megállít a rendőr, de felismerik Besimet, s így egy kis dorgálással megússzuk, a barátság miatt.

Voliere

Másnap elindulunk Volierbe. Különleges utat teszünk meg. Rengeteg félkész házat és építkezést látunk. Besim elmondja, hogy ha valaki építkezni akar, jobb ha belevág és nem az engedélyekre vár mert akkor lehet hogy bele se kezdhet. Így biztos ami biztos, akinek egy kis pénze van az építkezik. Különösen igaz ez a külföldön élőkre, akik mindet megtesznek hogy legyen egy házuk Albániában is, még ha nem is laknak itt. Másrészről ez a hozzáállás azt eredményezte, hogy rendkívül nagy mértékben lecsökkent a mezőgazdasági termőterületek mennyisége az országban, ami akár komoly problémákat is okozhat a jövőben.

Feltünően sok bunker van az út mellett. Hoxha elzárkózó politikájának köszönhetően állandóan félt a külföldi támadástól, így 700 ezer bunkert építetett (!), amik jobb estben kocsmaként, étteremként vagy éppen modern kísérletként szállodaként működnek.

Voliere igazi monopolisz a tenger mellett,  rengeteg étteremmel  és bankkal. Meglepődünk, hogy eurót is tudunk kivenni az automatákból. Vezetőnk elmondja, itt virágzott az ember csempészet Olaszország felé, ami a jelenleg kirívó vendéglátóiparban tükröződik vissza. Egy darabig a tengerpart mellett haladunk. Nem tudjuk eltitkolnoi csalódotsságunkat. Megdöbbentő építmények gyakorlatilag ráépitve a tengerre a minél jobb kilátás miatt. Vezetőnk ajánlatot tesz, hogy ha érdekel itt befektetés, szívesen segít nekünk egy kis lakást venni, habár a tengerre nézők már mind elfogytak…

Orikum

Megállunk ebédelni egy útmenti étterembe. Orikumban vagyunk, az ókori görög város maradványai mellett. Rábízzuk magunkat a tulajdonosra, aki természetesen Besim régi barátja... Ennek következményeként csak előételnek húszféle fogást próbálunk ki, sokféle nyers kagylóval, nyers garnélarákkal, polippal és hallal. Ezek nyersen hajszálvékonyra vannak vágva  és igazi delikatessenek számítanak. Házigazdánkkal az étkezés igazi lassú ceremóniává válik. Több órán keresztül ebédelünk, miközben a tulaj egy sarokból tartja szemmel az asztalunkat, hogy elég bőséges-e minden. Ismét egy szűkített számlát fizetünk ki, és búcsúzóul Besim és a tulajdonos kölcsönsös hátbaveregetéssel biztosítják egymást örökös barátságukról... 


Pihenés képpen sétálunk egyet a még beépítetlen tengerparton, ami Voliere után igazi felfrissülésnek számít. Szemben velünk a Karaburun félsziget, ami a Jón és az Adria tenger határa is egyben. Kezd sötétedni, bevágódunk az autóba és nekivágunk a félsziget legmagasabb csúcsának a Koreta csúcsnak. Jobbra alattunk a Pasha Liman Lagoon és a katonai bázis. Ez talán egyik oka is lehet, hogy miért van annyi bunker az országban. Albánia 1961-es Varsói Szövetségből való kilépésével a Szovjetunió elvesztette egyetlen mediterrán katonai bázisát, és ezt nem vették valami jónéven szovjet barátaink. A dolog érdekessége, hogy most a török hadsereg használja… Közben teljesen besötétedett és már nincs időnk felérni, de nem is bánjuk. Az ellentétek itt is váratlan meglepetést varázsolnak elénk: fejünk felett kopár hegycsúcs, alattunk forró aranysárgaszínbe burkolózva a Jón tenger.

Az emeberk mindenütt nagyon kedvesek, segítőkészek és előzékenyek. És úgy általában pozitívak és vidámak. Habár szállásunk tipikus fővárosi szálloda, három éjszaka után már mindenkivel összebarátkoztunk. Persze itt is lehet alkudni az árból... Besim-nek az igazgató is barátja... 


Nem is olyan könnyű elhagyni Tiranát mint gondoltuk. A reptér felé kicsit magunkba szállunk és levonjuk az örök igazságot, hogy nem a GDP-től függ, hogy egy országban pozitívík és jókedvűek-e az emberek vagy sem. 

Jó lenne ide visszajönni gyalogosan hátizsákkal, a hegyeken keresztül... nem csak három napra.

Tiranai képek: