Franco tábornok a hűtőszekrényben, varjak meg a csilláron

A hétvégén rendezték meg Madridban a nemzetközi kortárs művészeti  vásárt az ARCOmadrid 2012-t. Elsősorban gyűjtőknek és galériáknak szól ez a kiállítás, de mivel átfogó képet kellene hogy adjon a jelenlegi kortárs képzőművészetekről, nagyon kiéhezve és provokálásra várva mentem el a rendezvényre. Azonban, azon kívül hogy összefutottam Pedro Almodóvar-ral és a 80-as évek egyik legnagyobb spanyol post-punk énekes sztárjával Alaska-val, egyéb nagyobb meglepetés nem nagyon ért. 

Na jó, persze ért, például a hűtőszekrénybe zárt egykori spanyol diktátor, Franco szobra is érdekes volt, vagy az összetört csilláron falatozó madarak képe is döbbenetes látványt nyújtott. Meglepődtem amikor egy  élőnek kinéző pólyásbabába ütköztem egy ajtóban, és érdekes volt még a műtárgyként kiállított videó kazetta, vagy  a szalagos kazetta alakú hangulatlámpa, (de ez a retro stílus már öt éve is divat volt). Leginkább azon lepődtem meg, hogy jelen korunk "kérdései" nem igazán  szerepeltek és senki nem akart provokálni vagy inspirálni, hogy jobb ember legyek, vagy hogy vigyázzak a környezetre, vagy esetleg ne legyenek társadalmi előítéleteim. És még csak zavarba sem hoztak. A média művészeti sátrakban elálmosodtam, és nem tudtom hogy mire gondolt a művész, vagy nekem mit kellett volna éreznem, amikor 60-szor néztem meg egy digitális rohanó villanyoszlop képét. A Pentagonban, Bin Laden elfogása közben készült fotó volt talán az egyik aktuális alkotás (amit a LED-es tévével együtt árultak), egy torkát elvágó női bábfigura a krízisre utalt, és szemétben úszkáló emberek fotója emlékeztetett csupán globális világunk visszásságaira. Valljuk be őszintén, ennél kreatívabb ötleteket lát az ember az utcákon egy-egy antiglobalista vagy szakszervezeti  tüntetésen.

Ha megdöbbentés és üzenet nincs is (ami lehet csupán az én személyes igényem), akkor marad a gyönyörködtetés. De ilyen szempontból is inkább érdekes technika bemutatót találtam arról, hogy hogyan lehet egy egyszínű képben az ecset vonását láttatni, a textil gyűröttségét megmutatni a vásznon, vagy miképpen lehet montázst készíteni különböző anyagokból. Rájöttem hogy a nappalimban lévő hobbifestő ismerősöm által kb. 15 perc alatt rácsorgatott festék technikával készült kép is megállná a helyét a kiállításon, és így az utóbbi idők egyik legjobb befektetésének bizonyult. Teljesen átértékeltem az unokaöccsök és -húgok által készített montázsokat és gyermekrajzokat, amiket úgy döntöttem, méltóbb helyre fogok tenni mint a hűtőszekrény. Hogy művészet-e, ha három üres fehér vásznon lazán áthúzunk egy piros vonalat, nem tudom és nem is akarom megállapítani, de annyi biztos, hogy el lehet 30-50 ezer eurót kérni érte, hiszen van aki megad érte ennyit. Vagy mert annyira tetszik neki, vagy az alkotó nevéért. És valószínűleg itt erről van szó. Aki egy ilyen, egyébként  elég sokba kerülő kiállításra eljut, az már híres, vagy majd híres lesz. És ezért is fizet a vevő. 

Természetesen a művészetnek nem kötelező aktuálisnak vagy a társadalomért felelősnek lennie, és talán semmiféle elvárásunk nem lehet vele szemben, ha pedig van, akkor az személyes ügy. A lényeg az, hogy nekünk tetsszen. Értékét pedig az határozza meg, amennyit hajlandóak vagyunk megadni érte. Itt a vásárló igénye volt előnyben, aki logikusan nem akar betenni a nappalijába vagy a galériájába egy hulláktól és üres kólásüvegektől hemzsegő képet, vagy a krízis miatt a nyakát épp elvágó női figurát. Ha vásárol, akkor a művész neve által biztosított értékállót, azaz jó befektetést szeretne, ami lehetőleg megy a kanapé színéhez is.  

Itt pedig álljon néhány kedvenc, amik tényleg tetszettek a több tízezer eurós alkotásokból, és néhány itthoni családi hobbi "műből". Vajon melyik melyik???